"The best course ever."
Ez az általános vélemény a sokat emlegetett Winter Ecology kurzusról a bergeni diákok körében. Ez pedig néhány cserediákon keresztül hozzám is eljutott, de csak jóval azután, hogy felvettem. De még mielőtt a fülembe jutott volna a fenti magánvélemény, már izgatottan vártam a dolgot, merthogy az eleve a félévre kiszemelt két terepgyak közül sajnos ez maradt egyedül a ringben: a florisztika-kurzust egy jól irányzott "érdeklődés-hiányában-elmarad" nevezetű jobbegyenes elég korán kivégezte...
Már az előzetes tájékoztatón kiderült - ahogy arról örvendezve
informáltam minden kedves blogolvasót ;-) - hogy elég különleges a kurzus: egyrészt mivel alapvetően sílécen fogunk közlekedni, másrészt mivel olyan lelkes vezetőtanárunk van hozzá, mint Thorstein, akit az alábbi fotón éppen igencsak elemében láthattok, amint nagy sietve magyaráz és felvázolja nekünk a napi tervet, hogy aztán mindenkit megfelelő színű és állagú wax-szal lásson el és sürgesse az indulást - de erről majd később...
 |
| A mester |
Aztán később az is kiderült számomra, hogy mi egyéb ok lehet még arra, hogy a fentiek szerint vélekednek a diákok erről a tárgyról: piszok jó dolgunk volt és őszintén szólva (és most megkérném a kedves évfolyamtársakat, hogy ne fojtsanak vízbe a következő találkozásunkkor... :P) olyan nagyon nem kellett megerőltetnünk magunkat... Ennek alapvetően két oka lehet. Az egyik az, hogy Finsében májusban van a legtöbb hó, ebből következően a sziklakibúvások röpke szemrevételezésén, egy kis tavi mintavételezésen és a hórétegek vizsgálatán túl nem igazán kaptunk sok terepi feladatot; a másik pedig az, hogy olyan lelkes és élni szerető vezető tanárunk volt, mint Thorstein, aki az alábbi fotón éppen a megérkezésünk napján tartott nemzetközi vacsora kínálatát mustrálja. De erről még később bővebben...
 |
| Mustra |
Félreértés ne essék, nem elégedetlenkedem, és egy szóval sem panaszkodom, de tény és való, hogy összességében nem erre számítottam, amikor a 'field trip' kifejezést megláttam a tárgy neve mellett és agyamban felvillant a jó kis rostallói, majdnem nullköltségvetésű, de szívemnek végtelenül kedves terepgyakorlatunk. Egyszerű szállásra számítottam, napközben gyakorlatokra, esetleg némi határozásra, közös kotyvasztásra egy szűkös konyhában, este közös beszélgetésre, netán éneklésre. Ehelyett kiváló (de helyi viszonylatok között talán egyszerű) szállást kaptam egy konferenciaközpontban (ami mellett egy kis kutatóház is helyet kap), remek kaját, közepes mennyiségű előadást, némi gyakorlati feladatot és mérést, síelést, szaunát (!) és esténként beszélgetést és gitározást - szerencse, hogy bizonyos dolgok nem olyan mások itt sem... =P
Persze valahol teljesen logikus, hogy korlátozott azoknak a dolgoknak a száma, amit Finsében meg tudunk nézni télen a terepen, úgyhogy talán én és a földhözragadt gondolkodásom hibáztatható a meglepetésért. Mindenesetre végre belekezdek, hogy elregéljem, mit is csináltunk, azzal a megjegyzéssel, hogy mindenféle meglepetés ide vagy oda, rettentően élveztem a tennivalókat és a társaságot is. =)
Teháttehát. 23-án reggel indultunk útnak: 12 diák, a már emlgetett professzor és Jeanette, az asszisztense. Finse kb. 2-3 órányi vonatútra fekszik Bergentől, azon a vonalon, aminek másik végállomása Oslo. Valahol itt:
 |
| Ott középen |
Dél körül érkeztünk, csatárláncba állva lepakoltuk az irdatlan sok cuccot a vonatról, mi is lepattantunk és csuklóból folytattuk a pakolást a ránk váró utánfutós motorosszánokra. Megszabadulva pakkjaink nagy részétől elkezdtük lábunkra illeszteni a léceket, miközben fél füllel Thorstein waxolásról tartott kiselőadását hallgattuk és - főleg az olyan amatőrök, mint én - igyekeztünk minden a kezünkbe kerülő fajtájú wax-szal megfelelően beborítani léceinket, hogy azok ne csússzanak, de ne is tapadjanak túlságosan. (Aki olyan műveletlen téli sportokban, mint én, annak egy gyorstalpaló konyhanyelven - mivel máshogy nem is tudnám: tehát cross-country léceink voltak, amik
ilyenek, és alapvetően két fajta van belőlük, legalábbis wax tekintetében: egy, amelyiket mindig a hőmérsékletnek és hóviszonyoknak megfelelő wax-szal kell megkenni, hogy megfelelően tapadjon és a másik, amelyiken hátrafelé álló
pikkelyszerűségek vannak, így nem igazán csúszik hátra, amikor visszatámasztasz, tehát felesleges bármit rákenni. Cserébe ez utóbbi egy kicsit lassabb, de szerintem kezdőknek tökéletes...) Én a bergeni diáksport-egyesület egyik veterán darabját próbáltam megfelelő kezelésben részesíteni (ld. a lenti képen), inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.
 |
| Útitárs - szerintem Thorsteinen kívül egyedül nekem voltak fa síléceim. Igazi retro! |
A hét során két német lánnyal, akik hozzám hasonlóan tapasztalatlanok voltak a cross-country műfajában, sokat kínlódtunk: igazából mindenki próbált nekünk tanácsot adni, hogy éppen kék vagy piros vagy lila waxot tegyünk fel, de nem igazán működött a dolog... Egészen addig, amíg az utolsó napok valamelyikén Jeanette meg nem ajándékozott minket egy-egy pár '
skin'-nel: ez egy olyan szövetdarab, amit a síléc aljára tudsz tenni és leginkább hegymenetben használják. Nagyon hatékonyan megakadályozza, hogy hátrafelé csússz, vagy hogy kisebb jéghegyet halmozz fel a léceden, viszont nehéz vele rendesen siklani, illetve olykor egészen egyszerűen lehetetlen...
Miután a vasútállomás és a kutatóház közötti kb. 20 perces sísétát megtettük, beköltöztünk házikónkba, ahol egy általános fejtágító és tűzvédelme ejnyebejnye után elfoglaltuk a szobáinkat. Néhány röpke kép, hogy milyen hangulata is volt ideiglenes lakhelyünknek.
 |
| Kívülről... |
 |
| Belülről: közösségi tér, balra étkező és konyha |
 |
| Az esti nótázások hivatalos színhelye =) |
 |
| Kilátás - már amit a hó enged... |
 |
| A kandalló: a köveken egy kis Rhizocarpon geographicum... :P |
 |
| Vészkijárat? |
 |
| Sítároló |
Ezután következett is az első előadás, amivel bele is zöttyentünk az elkövetkezendő napok napirendjébe, ami meghívott előadók óráiból, néhány gyakorlatból, síelésből és saját feldolgozott témánk előadásából állt, természetesen vidám ebéd- és kávészünetekkel kényelmesen megtoldva.
Az első nap estéjét a már említett nemzetközi vacsora zárta (vagy éppen nyitotta meg?), ahol én voltam az egzotikum, ugyanis a csapatban rajtam kívül egy rakat norvég és német illetve egy osztrák diák volt. Büszkén készítettem ki a csirkepaprikást és a pogácsát az asztalra és érdeklődve sompolyogtam két diáktársammal a félig megrakott asztal körül, amíg a társaság nagy része még javában tüsténkedett a konyhában, hogy nagy művét tálalhassa... A csirkepörkölt végül még kétszer szorult melegítésre, mire asztalhoz ültünk és mindenki alaposan megpakolta tányérját a különböző falatokkal.
Az este aztán jó hangulatú beszélgetéssel végződött, meg ahogy illik, némi dalolászással is, főleg, miután előkerült egy gitár... Erre az ösztönzésre a további napokban összeállítottunk egy saját daloskönyvet is, amiben olyan dalok szerepeltek, amit jó eséllyel mindannyiunk ismert, plusz néhány hazai különlegesség... (Én a 'Ha én rózsa volnék' című dallal járultam hozzá a csokorhoz és nagyon jókat kacagtam, amikor az egyik esti nótázás során megpróbáltam nekik megtanítani az első versszakot... Igazából akármilyen gonoszan hangzik is, egészen kellemes elégtétel volt ez néhány olyan nap után, amikor a beszélgetések jelentős hányada azzal volt megfűszerezve, hogy a norvég és német diákok mondatról mondatra elcsodálkoztak egymás tanítgatása közben, hogy milyen hasonló ez a két nyelv... :P)
Aztán rábukkantunk az alábbi alapműre is, amiből 20-25 darabot tartalékol a hely egy dobozban. Valószínűleg a kurzus kezdőéveinek terméke ez, legalább 25 éves hagyománya van ugyanis ennek a tárgynak...
 |
| Terepi énekkönyv biológusoknak |
A napjaink tehát előadásokkal, síeléssel, tanulgatással és jóízű beszélgetésekkel teltek. Én kimondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy ez a kurzus végre alkalmat adott arra, hogy néhány norvég és német biológustanoncot megismerhessek közelebbről, már nagyon hiányzott valamiféle közösség, még ha ilyen tiszavirág életű is.
Thorstein igazán igyekezett, hogy mind a diákok, mind az előadók jól érezzék magukat. Talán az is benne volt ebben az igyekezetben, hogy ez az utolsó év, hogy vezeti ezt a kurzust - egy év múlva nyugdíjba megy ugyanis. Egy hét alatt egészen megszerettem a hóbortjait: imád különböző országokról beszélgetni, és főleg megemlíteni, hogy hol járt már, bármilyen szituációból képes az Oribatida atkákra terelni a szót, egyik szenvedélye a waxolás és roppant büszke arra, hogy mennyire fitt a kora ellenére (és igaza is van...). Az egyik kedven megjegyzésem tőle valahogy így hangzott:
"Oh, Hungary? Yeah, I know some people from Hungary. They work at the museum, but they are quite old... and they are not as fit as I am!"
("Ó, Magyarország? Igen, ismerek onnan pár embert. A múzeumnál dolgoznak, de elég öregek... és nem olyan fittek mint én!")
Persze mindezt igazán kedélyesen mondta és nem is igazán tudtam volna ezt nagyképűségnek venni olyasvalakitől, aki hacsak teheti, szól egy vidám avagy bátorító szót a másikhoz. =)
A továbbiakban következzen néhány érdekes epizód a hét eseményeiből...
Terepi oktatás
Mint ahogy már említettem, olyan nagyon sok látnivaló nem volt. Akad egy-két sziklakibúvás, ahol a kíváncsi biológus jónéhány zuzmófajra, csenevész áfonyára és Empetrumra (varjúbogyó) bukkanhat...
 |
| ... és ha furfangos entomológusok segítik, akkor jópár pókfajt, ugróvillásokat és - természetesen - Oribatida atkákat is találhat... :P |
 |
| a dzsungel |
 |
| dzsungel kicsit közelebbről |
Az egyik kinti gyakorlatunkat Petter vezette, aki parányi rákokkal (
Cladocerákal) foglalkozik. Jelzem, a bácsi legalább 70 éves - amikor az egyik reggelinél bemutatkozott, nem néztem volna ki belőle, hogy az alábbi képeken látható kb. 2 méter hosszú fúrót olyan könnyedséggel fogja használni, mint ahogyan azt tette... Fitt volt az öreg, no! =)
(A fúrót mellesleg mi is kipróbáltuk, nem könnyű!!!)
A képeken épp mintát veszünk egy befagyott tóból, amit aztán később odabent alaposan átvizsgáltunk. Átlagban 10 literben kb. 5-10 rákot találtunk, nem volt tehát túl nagy a nyüzsgés...
 |
| Fúrásra fel! |
 |
| mérések: mélység, hőmérséklet, oxigéntartalom... |
 |
| No és akkor mintavétel!!! |
Egy másik gyakorlatunk során a hótakaró rétegzettségét vizsgáltuk. Ezt egy német srác, Christian koordinálta, aki talán fizikus vagy meteorológus, de mindenesetre hófizikából doktorizott. Arra a pár napra, amit velünk töltött, magával hozta a feleségét (aki egyébként román származású) és 8 hónapos kisfiát is. Sajnos képem nincs róla, de látnotok kellett volna, ahogy a kissrác egy rá méretezett hálózsákszerű valamiben csüng az anyukáján és a hátul rögzített babanapszemüvegben olyasféle tekintettel szemléli a havas tájat, mint Morpheus a Matrixból. Kemény gyerek! :P
 |
| Ezzel a motorosszánnal hozta ki Christian a felszerelésünket... |
 |
| ... a járgány az abszolút barátságos 'BearCat' nevet viseli...:P |
 |
| A csoporttársaim nagyon ássák azt a gödröt... |
 |
| Ami végül vagy 2 méter mély lett és még nem értük el a talajt... |
 |
Csak hogy lássátok, hogy én is dolgoztam - de legalábbis vigyorogtam a gödörből kifelé... :P
|
Szauna
Az egyik este használatba vettük a központ szaunáját, hogy aztán váltogatva 15 percet a melegben, 5 percet kint töltsünk el. Beletelt egy kis időbe, hogy leküzdjem a belém nevelt gátat ("Kislányom, ha a hideg vízbe mész, mindig mosakodj le, mert túlhevülhetsz és ha csakúgy belemész a hideg medencébe, megállhat a szíved (ááááá)!!!), de mindenféle rémtörténet ellenére rá kellett jönnöm, hogy a dolog működik és jelentem, többen túléltük. Erről sajnos nincsenek saját képeim (még), pedig készült egy-kettő, amikor elmerengve nézünk a szürkülő égre egy-egy túlméretezett fehér lepedőbe burkolózva, mint valami különös szekta tagjai...
Túráink
Minden nap kimentünk legalább egyszer egy rövidebb vagy hosszabb túrára. Kezdőként ez remek gyakorlás volt, és igencsak élveztem, de természetesen nem maradhatott el, hogy szerezzek egy kisebb hadi sérülést: rögtön a második napon sikerült megrántanom a térdemet lejtmenetben egy esésnél (amiből persze nem ez volt az egyetlen). Szerencsére egy kedves német kolléga megmentett egy jó adag Voltaren géllel és néhány tanáccsal, így csak egy túrát kellett kihagynom. Sajnos a sérülés elég makacsnak bizonyult, mert még most is érzem egy kicsit, ha oldalra terhelem a térdemet, node talán nem fogok belepusztulni... =) Különben is, ahogy megtudtam: "Ahhoz, hogy jó síelő váljék belőled, sokat kell esned." - tartja a norvég közmondás. Nos, én igyekeztem, legközelebb azért figyelni fogok arra is, hogy jobban menjen az az esés.
Nohát akkor jöjjenek a képek:
 |
| Olykor ilyen gyönyörű napsütéses idő várt ránk és nem győztünk a meleg kabáttól és pulóverektől megszabadulni.... |
 |
| Legtöbbször azért volt felhő az égen... |
 |
| ...de még ilyenkor is volt olyan erős a visszaverődő napfény, hogy egy-egy kiruccanás utána háromszor annyi szeplőm legyen, mint annak előtte... |
 |
| Sziklahódítás egy napsütéses séta alkalmával... |
 |
| ... egy kis napozással megtoldva |
 |
| A póló bőven elég volt... |
Az egyik hosszabb túránk során két norvég csoporttársunk vezetett minket, ekkor találtuk az alábbihoz hasonló hóbarlangokat: 5-6 volt sorban, egy nagyobb hótorlasz alján. Néhány nappal korábban építhették őket, tágasak voltak és kényelmesek: a 0°C körüli hőmérsékletet megbízhatóan tartják az ilyesféle lyukak...
 |
| Ariel éppen arról magyaráz, hogyan is kell hóbarlangot építeni: kell egy alacsonyabbra vájt rész, hogy a széndioxid ne a magasabban lévő alvókamrában halmozódjon fel... |
A fenti helyszínen alkottuk meg a kurzus kabalaállatát is... Valahogy úgy kezdődött, hogy a kellemes ebédelés befejeztével elkezdtünk arról beszélgetni, hogy milyen játékokat játszottunk gyerekként a hóban (nyilván norvégok előnyben...:P) és a 'ki-tud-messzebre-ugrani-a-hókupacról' és a hógolyózás megemlítése után valahogy szóba került a 'ki-tud-nagyobb-hólabdát-gyúrni' nevezetű időtöltés. Ezzel néhányan elindultunk felfelé, a többi pedig már adta magát...
 |
| Gyönyörű csapatmunka |
 |
| Közös fotó - komoly |
 |
| Közös fotó komolytalan |
 |
| Végső simítások |
 |
| Életre kelt!!! (Lukas képe) |
 |
| A visszafelé úton a tapasztaltabbak szívesen tanítgatták a kezdőket és amellett, hogy bemutattak egy pár technikát, nem maradhatott el némi verseny sem... |
 |
| Itt talán éppen igyekszünk a kis gyakorlatozó dombunk felé, ahol ki-ki megtalálhatta a neki való gyakorlatot: a fiúk építettek egy aprócska huplit, amin aztán tudtak ugratni, mi pedig vagy csak szimplán próbáltunk nem elesni lefelé, vagy próbáltunk megtanulni rendesen kanyarodni... |
 |
| Azok a kis pöttyök ott mi vagyunk, gyakorlás közben =) |
 |
| A sok síelésnek talán egyvalaki nem örült: szegény szemüvegem feladta: egy hosszabb túra után kettétört, miután levettem. Azért szép pályát futott be, ha emlékeztek, még 2 éve vettük Finsében... |
A legkeményebb túránk az utolsó napon volt: az előző esti tiszta ég erős szelet hozott, és az előző nap még csöpögő-olvadó felső hóréteg keményre fagyott, nagy, ropogó kristályokat hagyva a felszínen. A terep az erős, csípős széllel úgy nézett ki, mint valami sósivatag. Nem volt éppen a legjobb túraidő, de elterveztük, hogy aznap elmegyünk az Appelsinhytte-hez, így hát mi mást tehettünk volna, mint útra keltünk...
 |
| S(h)ósivatag |
 |
| Nehéz visszaadni fotóval, milyen is volt a táj hangulata, de itt legalább látszik, hogy szél van: a hó feletti 20-30 centi magas rétegben folyton kavargott a porhó... |
 |
| ... és persze az arcunkba is kaptunk rendesen, de gyönyörű volt. |
 |
| Az Appelsinhytta előtt. Gyors kajálás után indultunk is vissza... Egyébként, ha lefordítom, a házikó neve: Narancskunyhó. Ez elég furcsán hangzik a norvég tél közepén, de mint egy bennszülött csoporttárstól megtudtuk, sítúrák közben márpedig narancsot illik majszolni és ez a hagyomány elválaszthatatlan ettől a sporttól... |
 |
| Kilátás a kunyhóból... |
Visszafelé a társaság nagy része csak siklott, minden különösen megerőltetés nélkül, áldva és kihasználva a hátszelünket - mi pedig, akik ekkor már az ún. 'skin'-t viselték léceiken, átkozódtunk és szitkozódtunk, mivel végig kellett dolgoznunk a visszautat: a textilcsíkkal a talpunkon ugyanis nem nagyon tudtunk siklani... Korrekt ár volt ez azért, hogy ne kelljen felfelé és ellenszélben kínlódni, de legközelebb biztosan feltartom a társaságot, hogy levegyem ezeket a lécről és pikk-pakk feltegyek valami wax-ot, ha netán szükséges...
A hét végére a társaság egészen összeverődött, a visszautunk pedig, bármennyire is fáradtak voltunk, élénk beszélgetéssel telt. Én igazán boldog voltam, hogy így összejött ez a társaság, és együtt tölthettünk ezt a remek hetet. =)
 |
| Hurrá!!! =) |
