Bergen Times: augusztus 2013

2013. augusztus 25., vasárnap

Dolgos hétköznapok - avagy kutyából nem lesz korona?

Nohát, most hogy minden bejegyzést egy sor mentegetőzéssel kezdek, úgy döntöttem, hogy csinálok két bejegyzést arról, hogy mi is lopja úgy el az időmet, hogy nem jut a blogírásra túl sok: következzen tehát egy bejegyzés a dolgos hétköznapokról, majd pedig egy arról, hogy hol is tartok egyetemi tanulmányaimmal.

Korábban már írtam arról, hogy is fog az ember lánya Bergenben munkát (ha szerencsés) és milyen kalandos dolgokba is keveredik tányérokkal és kvadrátokkal. Büszkén jelentem, a tányéros munka továbbra is megvan (azaz még nem törtem össze annyit a tányérokból, hogy teljesen megrendüljön főnökeim hite a világ rendjében és a képességeimben): Bergen catering birodalmában továbbra is osztogatom a tányérokat és söröket, hol konferenciákon, hol koncerteken, hol teraszokon, napos és forgalmas hétvégéken. A helyszínek annyiban változtak, hogy a kezdeti tengerparti étterem mellé bejött a Grieghallen, ahol főleg ősszel és tavasszal volt sok program, egy hotel, ahol karácsony előtt dolgoztam párszor ruhatárosként (és töltöttem el életem legjobban fizetett olvasással átvészelt óráit), illetve nyílt egy új koncertterem, ami a Røkeriet névre hallgat, utalva ezzel a helyiség korábbi funkciójára: ez volt az a terem az épület előző életében (amikor még szardíniakonzerv-gyár volt és nem kultúrközpont), ahol a halakat füstölték.

Utóbbi helyen azért is szeretek dolgozni, mert leginkább koncertek vannak, úgyhogy egy kicsit fülelhetek a zenére is (vagy hát, jórészt csak arra tudok fülelni, a vendégek üzeneteit néha nehéz dekódolni a hangerő és a véralkoholszintjük miatt is), hallgattam már pl. Kjetil Bjornstadot és megismertem a BigBang-et, amit azóta is hallgatok.

Meg aztán azért is szeretek itt dolgozni, mert egy csomószor lehetek pultban, ami egyrészt sokkal izgalmasabb, mint poharakat szedegetni, másrészt néha egészen felszabadító élmény és felvillanyozó emlékeket hoz vissza a sokat hiányolt estikés korszakból. =)

És persze jazz-fesztiválon, koncerteken dolgozni menő is, olyannyira, hogy külön egyenruhát is kaptunk: pólókat, nadrágot, amit a helyi divatmágus, T. Michael tervezett egy bergeni street artist-tal, Dolk-kal együttműködve, úgyhogy a falon és a pólónk hátulján muzsikus angyalokat viselünk. Bizony, mi lettünk a bergeni hipsterkultúra sörcsapoló őrangyalai.

A fentiek mellett az egyenruhánk része még az egyénre szabott kalap is, aminek az ötletéért alapvetően hálás vagyok, mert sikerült egy olyan darabot találnom, amit szívesen viselek, ellentétben a kiosztott cipővel, ami nagyon "dizájnolt" és persze bőr és tartós, de március óta próbálom betörni, vagy inkább ő tör be engem lassan...

Szóval, maradtam felszolgáló 2013-ban is, és alapvetően élvezem is, főleg a jó társaság és a munkaalkalmak rugalmassága miatt.

Persze azért ha tehetem, próbálok olyasfélével is pénzt keresni, ami jobban kötődik a biológiához, mint a különböző fermentált termékek eladása és felszolgálása. Így esett, hogy a tavaszi félévben két rövidke állást is kaptam: először márciusban egy növényszervezettan-élettan (!) laboron asszisztenskedtem, majd segítettem a jegyzőkönyvek javításában, és bár ez utóbbi meglehetősen nagy kihívás volt bizonyos (khm) nyelvi akadályok miatt, egészen tűrhetően ment is. És nagyon-nagyon élveztem. Másodszor júniusban sikerült egy napot dolgoznom, ez már terepgyakorlat volt, itt a diákokat a helyi flóra és a növényhatározás rejtelmeibe kellett bevezetni. Ezt még inkább élveztem és éreztem, hogy van még hova fejlődnöm, de talán azt is, hogy nem vagyok teljesen reménytelen eset. :)

Tavasszal aztán egy másik új "munkahely" is adódott, elkezdtem ugyanis gyerek- és kutyafelvigyázóskodni egy kisbabás-nagykutyás háznál is. Zoli egyik kollégája kérdezett meg, hogy nem segítenék-e be babysitterként olykor az életükbe és én örömmel mondtam igent. A család amúgy izraeli-orosz-francia, és igen, a másfél év körüli baba így összesen négy nyelvvel barátkozik egyszerre: az anyuka oroszul, az apuka franciául beszél hozzá, egymással a két szülő angolul diskurál, a bölcsi pedig természetesen norvég nyelven fut. Felajánlották nekem, hogy beszélhetek nyugodtan magyarul, csak akkor maradjak mindig annál, de úgy döntöttem, hogyha suta is lesz a gyereknyelv, amit használok, maradok az angolnál és nem vezetek be egy újabb nyelvet a kisfiú életébe.

Így hát időről időre babázok is egy kicsit, már nagyon összebarátkoztunk, viszonylag hatékonyan le is tudjuk egymást kötni: én a baba figyelmét, ő pedig minden energiámat! :P

Nagyon vagány kis család egyébként az övék, külön minden tiszteletem, hogy a baba mellett egy kamaszkutyát is nevelgetnek: egy kicsit szeleburdi, de nagyon bájos golden retrievert, aki a kisfiúval hihetetlenül törődően és gyengéden játszik és iszonyatosan aranyos párost alkot. :)

Az egyik tavaszi babysittelés után beszélgetve kaptam a kérdést, hogy vajon mit gondol Zoli a kutyákról és vajon nagy gond lenne-e nekünk ha egy hétre el kéne költöznünk otthonról. Az azonnali válasz az volt, hogy Zoli bizony imádja a kutyákat és hogy mobilisak vagyunk, így történt, hogy májusban több mint egy héten át vigyázhattunk a kutyára, este-reggel hosszú sétákra vittük és borzasztóan élveztük, hogy egy igazi, nagy, "felnőtt" házban lakhatunk, aminek a nappalijából a Løvstakkenre, a Fløyenre és az Ulrikenre is rá lehet látni. Képriportunk következik:

Íme a kutyafelvigyázás alanya. És az ő döméje. (Vajon már el is kezdtünk hasonlítani egymásra egy hét után?)

Szappanbuborék, nyamm!

Séta: este reggel egy-egy óra

Gondoltuk, vagányak leszünk és hegyet mászunk. Hát, igaz, hogy húztak fel a hegyre, de én igencsak elfáradtam...

Alvázmosás

Egy kiadós séta hatása

Esti 'chill-out mode'

Kutyamód fárasztó, de tanulságos pár nap volt ez, rájöttünk, hogy mennyire szeretnénk kutyát (Vagy macskát. Vagy görényt. Vagy egy baglyot. Vagy egy bébielefántot. Vagy bármit.), hogy mennyire kell mellé a kertesház és megfogalmazódott bennünk, hogy talán egy mérettel kisebb állattal kezdenénk.
Node ajánlom magunkat: a kutya és a ház is egyben és sértetlenül visszakerült gazdáihoz, úgyhogy ennek örömére és a bejegyzés búcsúakkordjaként következzen mindenki örömére egy szuszogós kutyaportré! Köszönjük a figyelmet! :)

2013. augusztus 4., vasárnap

Lett barangolások - Riga és Liepaja

Rövidke nyáriszünet után itt az ideje folytatni a lett kirándulást, mert igencsak csúnya dolog volt részemről, hogy ennyire félbevágtam a szóbanforgó néhány április végi nap történetét.

Szóval ott maradt abba a dolog, hogy április 25-én (szombat) este aludtunk egy nagyot Rigában. Márti szülei vasárnap reggel indultak haza, szóval feltettük őket a reptér felé igyekvő buszra és nekivágtunk a városnak. Egykor indult egy Free Guided Tour a Szent Péter templom elől, ahol a csoport megtalálásához egy sárga bőröndöt kellett keresni. Mondjuk nem volt nehéz dolgunk, mert egyetlen csoport volt a téren, amikor odaértünk. A társaság elég nagy volt, de hamar két részre oszlottunk; az egyik csoport az Alternatív túrára ment, míg mi - mivel Márti ezt még nem látta - az Old-Town túrát választottuk. Alapvetően egy nagyon kellemes séta volt; a minket körbevezető leányzó a másik túrát ismerte jobban, ezért időről időre improvizált, de jól szórakoztunk a kicsit egyedien vállvonogatós, nincsittsemmilátnivalós stílusán, szóval a végén természetesen kapott is borravalót tőlünk =)

Mondjuk az én rövid eszem tökéletesen fel van rá készítva, hogy három hónap alatt mindent elfelejtsen a hallottakból, de az összbenyomás mindenképpen pozitív volt, ennyi azért megmaradt =)

A túra után kajáltunk egyet, aztán ahogy kisütött a nap befizettünk egy rövid hajókázásra/csónakázásra a város csatornáin. Innen aztán visszabattyogtunk a szállásra, összeszedtük a cuccainkat, átcihelődtünk az állomásra és felszálltunk a Liepaja felé induló vonatra. Erről a vasútvonalról érdemes megjegyezni, hogy hetente összesen kettő darab személyvonat fut rajta: egy oda és egy vissza. A maradék időben marad a busz, ami ugyan viszonylag gyakran jár, de jelentősen lassabban teszi meg a Riga-Liepaja távot. Az út kellemes és csöndes volt, újfent megcsodáltam, hogy micsoda egybefüggő erdő borítja majd' az egész országot és amolyan bónuszként életemben először láttam vadon jávorszarvast is =)

Hétfőn jól bejártuk Karostát, a Liepaja mellett épült, de mostanra szinte teljesen kiürült orosz laktanyavároskát és a hozzá tartozó tengerparti erődöt. Utóbbiról még az elkészülte előtt világossá vált az oroszok számára, hogy elavult ezért úgy döntöttek, hogy inkább belerobbantják az egészet a tengerbe. Maradjunk csak annyiban, hogy anno a Habsburgok jobb munkát végeztek, amikor felrobbantgatták a problémásnak ítélt magyar várakat. No nem mintha ez baj lenne, mert így sikerült egy szenzációs poszt-apokaliptikus légkört teremteniük, ami engem bármikor le tud kötni rendesen =)

A mezítlábas tengerbenjárásnak a csepergő eső vetett véget. Úgy döntöttünk, hogy bepróbálkozunk a stoppolással (egész gyorsan bejött) és bebumliztunk Liepajába, hogy együnk egy kiadósat. Mire a megebédeltünk ismét kisütött a nap, úgyhogy leballagtunk a strandra újfent tengerlátni.

Estére Márti ismerőseihez voltunk hivatalosak grillezésre. Mondjuk kb gurultunk még az ebéd után, amikor odaértünk szóval enni azt nem sokat ettünk, de a társaság egészen kellemes volt. Aztán amikor közös énekléshez kezdtek készülődni az emberek, akkor mi diszkréten a távozás mezejére léptünk és visszaballagtunk a kollégiumba, ahol csendes esti kikapcsolódás gyanánt egy üveg bor társaságában Poirot-t néztünk =)

Kirándulásom utolsó napját újra Karostán indítottuk; a fő atrakció a börtönmúzeum lett volna. Első körben pont lekéstük az idegenvezetést és mivel óránként indulnak a csoportok, ezért úgy döntöttünk, hogy elütjük az időt és megnézzük a közeli lovarda romjait. Második körben aztán időben odaértünk, csakhogy pont befutott egy nagy lett diákcsoport, akik lefoglalták a teljes személyzetet és mivel lett vezetést kaptak, ezért úgy ítéltük meg, hogy mérsékelten lenne izgalmas csatlakozni hozzájuk. Helyette megnéztünk egy nagyon aranyos kisfilmet Karostáról és a börtönről (miközben a börtönben berendezett étkezde/büfé faláról Lenin tekintett le ránk) és továbbálltunk ebédelni egyet, a már előző nap jól bejáratott helyen.

Délután aztán egy nagy-nagy köszönöm-öleléssel magárahagyva Mártit és a közelgő költözése előtt még összepakolásra váró holmijait felpattantam egy buszra és a rigai reptér felé vettem az irányt. Innen már eseménytelenül telt az utam, szóval inkább át is adom a terepet újra a képeknek.